A feje kissé oldalra billent, haja laza tincsekben hullott az arcára, melyeket időnként megemelt a szél, mielőtt újra megereszkedett volna. Vékony kabátot viselt, ami túl könnyűnek tűnt a hűvös őszi levegőhöz, az ujjait félig feltűrve, mintha túl fáradt lett volna ahhoz, hogy lehúzza őket.
Rowan érezte, hogy összeszorul a mellkasa.
Aztán észrevett még valamit.
Két apró alak mellette.
Két kis csomag mellette
Először az elméje nem volt hajlandó felfogni, amit lát, mert a kép egyszerűen sehová sem tartozott abban a gondosan ellenőrzött életben, amit az elmúlt évben felépített.
De a formák megmaradtak.
Két csecsemő.
Külön takarókba csavarva – az egyik puha sárga, a másik halványzöld.
Mindketten aludtak, apró arcuk kipirult a hideg levegőtől, légzésük halk és egyenletes, mintha a körülöttük lévő világ nem is létezne.
Rowan megállt pár lépésnyire a padtól, a szíve hirtelen olyan hevesen vert, hogy érezte a ritmust a bordái között.
Mögötte az anyja halkan felsóhajtott.
– Ó, te jó ég… – suttogta.
A hang felrázta Clarát.
Kissé megmozdult, mielőtt lassan kinyitotta a szemét, és zavartan pislogott, mint aki túl mélyen aludt egy kényelmetlen helyen. Tekintete a parkon vándorolt, mielőtt megállapodott az előtte álló férfin.
Abban a pillanatban, hogy felismerte, megdermedt az arca.
“Vörösberkenyefa…”
Fáradtnak és rekedtesnek csengett a hangja, mégsem tűnt meglepettnek.
Rowan nehezen találta a szavakat.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
