Így mondta.
Nem romantikus.
Sürgős.
“Később kipróbálom,” válaszoltam.
Mosolya megfeszült. “Ne tarts túl sokáig.”
Amikor a hálószobába ment, én a konyhában maradtam, és úgy bámultam a nyakláncot, mintha az élő lenne.
Aztán eszembe jutott az öreg asszony.
Bolondnak éreztem magam, megtöltöttem egy pohárat vízzel, és bedobtam a nyakláncot.
Aznap éjjel nem tudtam aludni.
Reggel hat órakor egy furcsa szag ébresztett fel – fémes, savanyú, mint a nedves érme.
Mezítláb sétáltam be a konyhába… és megdermedt.
A víz már nem volt tiszta.
Vastag és zöldes lett.
A medál szétrepedt.
Az üveg alján egy szürke por volt… és egy összehajtott fémcsík.
A kezem remegett, amikor kinyitottam.
Ez egy miniatűr másolata volt az életbiztosításomnak.
A nevem.
Az aláírásom.
A kifizetés összege.
És Mauricio kézírásával négy szó, amelyek kiszívták a levegőt a tüdejemből:
“Holnap este.”
Pontosan abban a pillanatban hallottam a lépteit a folyosón—
és tudtam, hogy a legrosszabb még el sem kezdődött.
2. RÉSZ
Nem kiabáltam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
