Ki fogja őket megfürdetni.
Ki fogja elveszíteni az álmát.
Ki válaszol az éjféli hívásra?
Ki fog ott ülni, amikor a szobában gyógyszer, régi testápoló és félelem szaga terjeng?
Mindenki azt mondja, hogy a család az első, amíg a család nem válik kellemetlenné olyan módon, hogy nem lehet lefényképezni.
Másnap reggel rezegni kezdett a telefonom.
Egy üzenet az Evelyn Supportban .
A legidősebb bátyámtól.
Keddenként vállalok munkát. Minden kedden. Beszédek nélkül. Oda tegyetek, ahol szükségetek van rám.
Aztán a húgom.
Én intézem az élelmiszereket és az összes, a házeladással kapcsolatos hívást. És szombat délutánonként vele fogok ülni.
Aztán a fájós hátú testvér.
Tudok időpontokat egyeztetni. Tudok vezetni. Nem emelhetek sokat, de tudok vezetni.
Aztán egy másik.
Havonta egy pénteken fizetek a segédmunkásnak. Talán többet is, ha tudok.
Nem mindenki válaszolt.
Nem minden bocsánatkérés érkezett el.
Az túl tiszta lenne a való élethez.
De a csend alakot váltott.
Már nem az idegenek csendje volt a buszpályaudvaron.
Az igazság után csend következett.
Az a fajta, ami miatt az embereknek dönteniük kell arról, hogy milyen emberek lesznek legközelebb.
Anyukám valamivel kilenc után ébredt.
Hoztam neki teát.
Lassan felült, fintorogva két kézzel fogta a bögrét.
„Van valami hír?” – kérdezte.
Megnéztem a telefonomat.
Aztán rá.
Aztán elmosolyodott, úgy tűnt, egy év óta először.
„Talán” – mondtam –, „végre úgy kezdtünk el beszélgetni, mint egy család, ahelyett, hogy bizottságként lennünk.”
Ráfújta a teát.
Óvatosan ivott egy kortyot.
És a lakásom ablakán kívül a város egyre csak mozgott.
Munkába járó emberek autóval.
Gyerekek hiányolják a buszokat.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
