A mennyezetre nézett.
Mert az öregek jobban mondják az igazat, ha nem kell nézniük, ahogy elkomorul az arcod, miközben mondják.
– Mert ha vártam volna – mondta –, a szerelmed elnyelte volna az életed, mielőtt bárki beismerte volna, hogy neked is segítségre van szükséged.
Leültem az ágy szélére.
Már nagyon régóta senki nem mondott nekem ilyesmit.
Talán valaha is.
Aztán elfordította a fejét.
Egyenesen rám nézett.
„És mert az, hogy egy gyermekről gondoskodik, nem válhat a másik hét számára életük végéig felhasznált kifogássá.”
Az nekik szólt.
De számomra is.
Figyelmeztetés.
A szerelem csapdává válhat, ha senki másnak nem kell cipelnie a terhét.
Megfogtam a kezét, és az arcomhoz szorítottam.
Egy pillanatra újra kicsi voltam.
A késői baba.
A baleset.
A lány a családi fotó szélén.
Aztán mondott valamit, olyan halkan, hogy majdnem elhallgattam.
„Tudom, hogy szerinted kevesebbet adtam.”
Lefagytam.
Folyton engem nézett.
„Tudom.”
Vannak olyan régi sebek, hogy nem is veszed észre, mennyire fájnak, amíg valaki más gyengéden meg nem érinti őket.
Megpróbáltam elhúzni a kezem.
Kitartott.
– Mire megjöttél, már fáradt voltam – mondta. – Nem a te hibád volt. De te így is vállaltad a következményeket.
Nem sírtam kecsesen.
Egyetlen költői könnycsepp sem esett.
Összehajoltam, mintha valaki kitépte volna a gerincemet.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
