Aztán bementem a fürdőszobába, becsuktam az ajtót, és mindkét tenyeremet a számra szorítottam.
A kórház óta most először engedtem meg magamnak, hogy erre gondoljak.
Talán nem voltam elég.
Utáltam magam, amiért ezt gondoltam.
De én meggondoltam.
Nem azért, mert kevésbé szerettem őt.
Mert annyira szerettem, hogy tudtam, a szándék nem akadályozza meg a testet abban, hogy a csempének csapódjon.
Másnap reggel a nővérem hívott.
Nem küldött SMS-t.
Hívott.
Így tudtam, hogy hallotta.
A családok radarral figyelik egymás legrosszabb pillanatait.
– Ma este átjövök – mondta.
“Miért?”
„Mert ez nem folytatódhat.”
Majdnem letettem a telefont.
Ehelyett azt mondtam: „Úgy érted, mint azokban a hetekben, mielőtt felbukkantál?”
Kifújta a levegőt.
Fáradt.
Irritált.
Talán bűnös.
Talán mindhármat.
„Ez nem verseny.”
Ránéztem anyámra, aki az ágyamban aludt, egyik kezét az arca alá fonta, mint egy gyerekét.
– Nem – mondtam. – Nem az. Ez a probléma.
Azon az estén négy testvérem jött el.
Úgy telezsúfolták a lakásomat, hogy még kisebbnek tűnt.
A legidősebb bátyám a pultnak támaszkodott.
A húgom merev háttal ült az egyetlen jó székben.
A jelzáloghiteles testvér fel-alá járkált.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
