Csütörtök délután vittem be a csekket a bankba. Caleb velem jött. Utána elmentünk abba a kórházba, amelyik segített nekünk, amikor Emma beteg volt, és aláírtuk az első támogatási papírokat azoknak a családoknak, akiknek transzplantációs utazási előlegre volt szükségük, mielőtt a biztosító utolérte volna.
Az igazgatónő halkan sírt az íróasztala mögött.
Nem tettem.
Azon az estén megálltunk Emma fájánál.
A tavasz megnyitotta az első fehér virágokat az ágakon. A levegőben nedves föld és lenyírt fű illata terjengett. Caleb leporolta a virágport a tövében lévő kis kőről, míg én a támogatási bizonylat másolatát Emma emlékdobozának átlátszó borítója alá dugtam.
Egyszer rezegni kezdett a telefonom.
Egy üzenet Dánieltől.
Elértem a pontokat. Köszönöm. Tudom, hogy ez nem elég.
Visszaírtam három szót.
Nem, nem az.
Aztán hozzáadtam még négyet.
Mindenképpen fizess tovább.
Zsebre tettem a telefont, és a fa alatt álltam, amíg fel nem gyulladt a tornác lámpája.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
