Aláírtam a tanácsadásról szóló elismerő nyilatkozatot. Aláírtam a kapcsolatfelvétel tilalmáról szóló nyilatkozatot. Aláírtam az űrlapot, amelyben megerősítem, hogy amennyiben megadom a beleegyezésemet, az kizárólag az enyém lesz.
Aztán kértem egy négyszemközti percet Daniellel.
A nővér visszatolta a szobájába. Az ablak Seattle-t mutatta ezüstös esőcseppekben. Egy jéggel teli műanyag pohár izzadt a tálcán. A telefonja lefelé mutató nyíllal a combja közelében rezegni kezdett, anyám neve újra és újra felvillant.
Hagyta, hogy kicsengjen.
– Sajnálom – mondta.
Későn jöttek a szavak. Vékonyak voltak. Nem volt bennük hatalmat, hogy bármit is helyrehozzanak.
De ott voltak.
Ránéztem a kezén lévő infúziós ragtapaszra, és fél másodpercig Emmát is láttam. Aztán az arcát néztem, amíg az átfedés el nem múlt.
„Holnap találkozom a donortanácsadóval” – mondtam.
Elállt a lélegzete.
– Ez nem egy igen – tettem hozzá. – Azt jelenti, hogy nélkülük fogok dönteni.
Daniel bólintott egyszer. Könnyek gördültek oldalirányban a hajvonalára. Nem törölte le őket.
Kimentem, mielőtt a puhaságom valami olyasmivé válhatott volna, amit a szüleim hasznukra fordíthattak volna.
Másnap reggel, fél 11-kor négyszemközt találkoztam a tanácsadóval. 11:05-kor Calebbel a kórház kápolnájában ültünk, nem imádkoztunk, csak hallgattuk, ahogy az eső kopog az ólomüvegen. Délben felhívtam Emma idős kardiológusát, és feltettem egy kérdést, amit egész este kerültem.
„Ha adományozok” – mondtam –, „akkor elárulom őt?”
Az orvos néhány másodpercig csendben volt.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
