„Az időzítésről.”
Ujjai a takaró varrását húzták.
Anyánkra nézett. A lány olyan finoman megrázta a fejét, hogy más talán nem vette volna észre.
Dániel is látta.
Ekkor változott meg az arca.
Nem bűntudat. Még nem.
Először a félelem.
Aztán számítás.
„Tudtam, hogy segítettek a befizetésben” – mondta.
“Mennyi?”
A padlót bámulta.
“Elég.”
„Mennyibe kerül, Dániel?”
Az orvos személyhívója rezegve csapódott az asztalhoz. Senki sem nyúlt hozzá.
Daniel hangja halkabban csengett ki.
„Kettő óra harminc.”
Anyám befogta a száját.
Apám figyelmeztetésként ejtette ki a nevét.
Dániel folyamatosan engem nézett.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
