Túl erősen hajtott össze egy törölközőt. “Előbb hívtad meg, mint engem kérdeztél meg.”
“Tudtam, hogy igent mondasz.”
“Nem ez a lényeg.”
Itt kellett volna megállnom, és jobban kezelnem kellett volna a helyzetet. Felnőtt beszélgetést kellett volna folytatnom, tisztelettel mindkét oldalon. Ehelyett azt tettem, amit mindig, amikor konfliktus merült fel. Próbáltam elsimítani a dolgokat azzal, hogy bájos és optimista voltam.
“Csak néhány hétre van szó,” mondtam. “Túléljük.”
Nem éltük túl.
Attól a naptól kezdve, hogy anyám beköltözött, megváltozott a levegő ebben a lakásban.
Apró dolgokkal kezdődött. Vanessának tetszett, hogy a hely makulátlan, rendezett, mint egy magazinban. Anyám tényleg emberként élt. A teáját a mosogatóban hagyta. Másképp hajtotta össze a takarókat. Régi detektívsorozatokat nézett a nappaliban, egy kicsit túl magas hangerővel.
Vanessa olyan megjegyzéseket tett, amik ártalmatlannak tűntek, ha leírod őket.
“Ó, most ott tartjuk a cipőket?”
“Nem is tudtam, hogy fagyasztott zöldségeket készítünk vacsorára.”
“Vannak, akik otthon nagyon kényelmesen érzik magukat.”
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
