Egy nővér egy perccel később kijött, és rám nézett.
“Drágám, hol van a közlekedési eszközöd?”
Ennyi kellett hozzá. Olyan sírva fakadtam, hogy alig tudtam válaszolni.
Bevitt, leültetett, és megkérdezte: “Van még valaki, akit hívhatok?” Az anyád? Egy barát? Hívjak egy szociális munkást? »
Minden kérdésre megráztam a fejem, mert megalázott és kimerült voltam, és csak haza akartam.
A visszaút végtelennek tűnt.
Még mindig nálam maradt. Hívott taxit, majd segített kivinni a pelenkás táskát. Amikor megérkezett a taxi, segített felszerelni a babaülést hátul, és kétszer is ellenőrizte a pántot, mert a kezeim túl remegtek ahhoz, hogy magam is megcsináljam.
A sofőr megkérdezte: “Jól van, asszonyom?”
Mondtam: “Nem”, aztán újra sírni kezdtem.
Az út hazafelé végtelennek tűnt. Minden rázkódás fájt. A lányom félúton sírni kezdett, én pedig a biztonsági övem fölé hajoltam, amennyire csak tudtam, hogy megérintsem a kis kezét a hordozón keresztül. Emlékszem, azt gondoltam: “Ez az első hazautazása, és így megy a helyzet.”
Ekkor vett észre Logan nagymamája a verandáról.
Amikor végre a kocsifelhajtóban parkoltunk, majdnem túl gyenge voltam ahhoz, hogy kiszálljak az autóból.
Ekkor vett észre Logan nagymamája a verandáról.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
