Épp annyi ideig habozott, hogy pontosan megértsem, meddig hajlandó elmenni az anyja érdekében — és mennyire nem hajlandó ezt megtenni a feleségeért.
“Rendben,” mondta végül. “Én foglalom.”
Azt hittem, nyertem.
Mosolyogva pakoltam a táskáimat, elképzelve, hogy egy hét egy szép hotelben szobaszervizrel, vagy talán egy jó panzióban.
Ehelyett megbántam, hogy nem maradtam a garázsban.
Azt hittem, nyertem.
A motel közvetlenül az autópálya mellett helyezkedett el, egy benzinkút és gyorséttermi étterem mögött, amely évek óta zárva volt.
Vékony függönyök lógtak az ablakokról, anélkül, hogy teljesen találkoztak volna a közepén.
A régi füst szaga mindent áthatolt: a falakat, a szőnyeget, az ágytakarót.
Az ajtóban álltam a táskámmal, és próbáltam nem sírni.
A motel közvetlenül az autópálya mellett helyezkedett el.
Az első éjszakán ébren maradtam, hallgattam az autópálya forgalmi zaját, és azon tűnődtem, mikor alakult pontosan ilyen a házasságom.
Mikor lettem valaki, akit egy ilyen roncstelepbe küldhettek, hogy helyet adjanak valaki másnak? Mikor hagytam már fontosat?
“Talán a garázsban kellett volna maradnom.”
Reggel abbahagytam a sajnálatot, és elkezdtem megtervezni a következő lépésemet.
Ébren maradtam, hallgatva a forgalom zaját az autópályán.
Az első lépés a reggeli kávéval kezdődött.
A papírcsészét, ami az automatából származó kávémat tartalmazta, az ablakpárkányra tettem, és készítettem róla képet.
Mögötte a parkolót szeméttel borították: összetört üdítődobozok, egy törött szék, valami sötét és megfogalmazhatatlan a kukát közelében.
Kicsit zajos voltam, mint szokott, de nekem ez rendben van,” írtam a feliratban.
Megjelöltem őt és Lorraine-t.
Minden a reggeli kávémmal kezdődött.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
