Adriant azon az éjszakán letartóztatták.
Amikor a járőrautóba ültették, tiszta gyűlölettel nézett rám.
“Meg fogod bánni ezt,” mondta.
Letöröltem a vért a számból. “Nem, Adrian. Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb.”
Másnap reggel a szüleim vendégszobájában ébredtem, mert nem tudtam rávenni magam, hogy az övékben aludjak. A házban a csend nehéznek tűnt. Anyám kávécsészéje még mindig a mosogató mellett volt. Apám szemüvege még mindig az asztalon volt.
Egy pillanatra olyan sírtam, hogy nem kaptam levegőt.
Aztán megcsörgött a telefonom.
Mr. Delgado volt az.
“Isabella,” mondta, “el kell jönnöd az irodámba. Van valami, amit az apád készített.”
Két órával később, napszemüveget viselve, hogy elrejtsem a duzzadt szemeimet, és sálat a zúzódások elfedésére, leültem vele, miközben átnyújtott nekem egy borítékot apám kézírásával.
Benne egy levél volt.
“Édes Isabellám,” kezdődött, “ha ezt olvasod, anyád és én már nem vagyunk ott, hogy elmondjuk neked. Tudjuk, hogy Adrian jobban bántott, mint amennyit bevallasz. Láttuk, hogy összezsugortál, csak hogy túléld őt. De azt is tudjuk, hogy erősebb vagy, mint gondolnád.”
Remegett a kezem, miközben tovább olvastam.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
