Kihangosítottam a telefont.
– Az unokám – ismételte meg anya. – Az én házam. Az én családom.
Clarára néztem.
A szeme könnyes volt, de nyugodt.
– Egy dologban igazad van – mondtam anyámnak. – Mindenkinek tudnia kell.
Aztán befejeztem a telefont.
És feltöltöttem az első videót.
A feleségem annyira kimerült volt, hogy alig tudott állni egyenesen, mégis anyám ragaszkodott hozzá, hogy “segítsen” a babával. Korábban hazaértem, és a feleségemet a kanapén aludva találtam, anyám pedig a közelben ült, figyelmen kívül hagyva a baba kétségbeesett jajjálását, és egy vacsorát evett, amit a feleségem kényszerítettek. Anyám az eszméletlen testére pillantott, és motyogta: “Drámakirálynő.” Abban a pillanatban megértettem, hogy a nő, aki felnevelt, egy szörnyeteg. A feleségemet az autóhoz vittem, elvittem a babánkat, és abban az órában átköltöztettem minket egy hotelbe. Anyám azt hitte, ő irányítja a háztartást – egészen addig, amíg rá nem jött…
A baba sírása még azelőtt elért, hogy kinyitottam volna az ajtót. Éles. Pánikba esve. Olyan hang, ami egyenesen átvág a csontjaidon.
Elejtettem a kulcsaimat a folyosón, és elfutottam.
A nappalink úgy nézett ki, mint a katasztrófa, mintha háziállat lenne. Egy fazék felforrt a konyhában. Félig összehajtott mosások borították a padlót. A pult túloldalán üvegek álltak, mint egy tárgyalóterem bizonyítéka. És a kanapén a feleségem, Clara teljesen mozdulatlanul feküdt, egyik karja elernyedve lógott, bőre sápadt volt, mint a papír.
A közelben anyám az étkezőasztalnál ült, és evett.
Nem a babát nyugtatják. Nem hívok segítséget. Eszem.
Egy teljes tányér sült csirke, rizs és zöldség pihent előtte. Pontosan azt az ételt, amit Clara ígért, hogy nem fog főzni, mert alig bírta a reggel.
Újszülött fiunk kiabált a bölcsőjében, arca vörös, teste remegett.
Anyám felemelte a villát, Clarára pillantott, és motyogta: “Drámakirálynő.”
Valami bennem elcsendesedett.
Nem tört össze. Nem robbanásszerű.
Csend.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
