2. rész: Egy pillanatig csak ültem ott, dermedten, miközben az iroda folytatta a dolgát, mintha mi sem változott volna. De bennem minden megváltozott. Remegni kezdett a kezem.
Lucy.
Olyan gyorsan felálltam, hogy a székem felborult. Felkaptam a táskámat, a kulcsaimat – bármit – és kirohantam.
Kint erősen megcsapott a hőség. A város napok óta brutális hőhullám alatt volt. Mindenhol figyelmeztetések: maradj hidratált, kerüld a napot, figyelj a gyerekekre.
A parkolóhelyemre rohantam – és megálltam.
Az autóm eltűnt.
Aztán kattant.
Azon a reggelen kölcsönadtam a nővéremnek, Amandának. Azt mondta, hogy kiviszik a gyerekeket, és több helyre van szükségük. A szüleim vele voltak. Lucyt is el kellett volna vinniük.
És igent mondtam.
Rendeltem egy taxit, és fel-alá járkáltam, amíg vártam. Három perc végtelennek tűnt. A szívem nem akart lelassulni.
Amikor a sofőr megérkezett, berohantam.
„Kegyelem a tábornoknak” – mondtam. „A lányom ott van.”
A forgalom lassan felgyorsult. A vörös lámpák a végtelenségig nyúltak. Minden másodperc olyan volt, mintha valami kicsúszna a kezünkből.A telefonom 14:17-kor csörögött – az a csendes hétköznapi pillanat, amikor semminek sem szabad rosszul sülnie.
Az asztalomnál ültem, félig egy táblázatra koncentrálva, amit már túl sokszor szerkesztettek, amikor egy ismeretlen szám villant fel a képernyőn. Majdnem figyelmen kívül hagytam. Majdnem.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
