De senki sem ment el.
Roman halkan megkérdezte:
— Ebből?
Lia felnézett rá.
A túl sok sötétség által elpusztított ember szeme.
— Mert egy idő után… Már nem tudtam, hogy a külvilág valóban létezik-e.
A gyerekek a föld alatt születtek.
Azon gyerekek gyermekei.
Néhányan még soha nem látták az eget.
Egy tizenkét éves kislány sikoltozni kezdett, amikor először érezte az esőt a bőrén.
Egy fiú elájult, amikor meglátta a brassói forgalmat.
Az orvosok és a pszichológusok megállás nélkül dolgoztak.
A túlélők közül sokan nem bírták a természetes fényt.
Az ágyak alatt aludtak.
Megtagadták a tükröket.
Megijedtek a telefonoktól és a televízióktól.
De az igazi sokk akkor jött, amikor a nyomozók ellenőrizték a régi archívumot.
1989-ben voltak jelek.
A szomszédos falvakból több gyerek azt mondta, hogy az eltűnés után látták a tanárt.
Egy erdész füstnyomokat jelentett egy elszigetelt területen.
Mindent figyelmen kívül hagytak.
Mert az akkori hatóságok gyorsan arra a következtetésre jutottak, hogy a csoport a hegyekben halt meg.
Roman nem tudott aludni az eset után.
Minden este eszembe jutottak a rajzok a falakon.
A nap, amelyet olyan gyerekek rajzoltak, akik évtizedek óta nem látták.
Egyik reggel, megint elment Lia-hoz.
Egy padon ült az egészségügyi központ udvarán, arcát a fény felé emelve.
Mintha még mindig kint tanult volna élni.
Roman leült mellé.
— A ce ai acum fut?
Lia sokáig hallgatott.
Aztán azt mondta:
— Mert a fiam tizenöt éves volt.
Roman feléje fordította a fejét.
— És?
A szeme megtelt könnyel.
— És egy nap rájöttem, hogy ugyanúgy kezd beszélni, mint ő.
A tanító.
Lia remegve rázta a kezét.
— Aztán megértettem, hogy ha nem jövök ki… a sötétség örökre elnyel minket.
Ne hagyd ki a többit! Kattints a Tovább gombra a folytatáshoz.
